blog

Filter by

Categories

Tags

Andi és Laci esküvője

Akkumulátorok feltöltése, vázak, objektívek, vakuk, kártyák ellenőrzése – hétről-hétre ismétlődő feladatok, tevékenységek… Más emberek társasága, újabb ceremóniák, lagzik… Persze, nyugtathatnám magam a lerágott csonttal, mi szerint „minden esküvő más és más”… De azért őszintén bevallva, a periodikusan ismétlődő mozdulatokból előbb-utóbb kialakul valami, amit csúnya kifejezéssel élve „rutinnak” mondanék. Kicsit úgy vagyok vele, mint az autóvezetéssel… Friss jogsival csak az utat néztem, görcsösen kapaszkodtam a kormányba, minden visszajelző lámpát másodpercenként negyvenszer ellenőriztem, hűtővízhőmérőre tapadt a szemem (ja, ez még egy Szovjetúnióban elkövetett csodaszerkezet, egy 1300 köbcentiméteres homokszínű Zsiguli volt) és úgy érkeztem meg úticélomhoz, hogy aszfalton és KRESZ-táblákon kívül mást nem láttam.

Szóval, ezt még azért nem hasonlítanám ahhoz az érzéshez, amikor autókázás közben (az utat nem szem elől tévesztve) zenét hallgatva gyönyörködöm a tájban. Az utazásból stílszerűen itt “kanyarodnék” vissza Andihoz és Lacihoz.

Kitüntett szerep a fotósé. Szabadon járkálhatok, nézelődhetek. Látom az izgatott várakozást, a kíváncsiságot, a megválaszolatlan kérdéseket… „Milyen lehet menyasszonyi ruhában?”, „Jól áll az öltöny?”… „Tetszeni fogok neki?”, „Büszke lesz-e rám?”, „Méltó leszek-e hozzá?” és így tovább…

És amikor egymásra pillantanak, bekövetkezik a katarzis…