Szerintem a NASA houstoni központjában nem kémlelték annyira az eget, mint mi… Magdiék otthonának északi és déli oldaláról majd’ 360 fokos rálátásunk volt. Annyi bibi volt csak, hogy kék ég helyett rettenetes sebességgel száguldó, szinte fekete felhőkben voltunk kénytelenek „gyönyörködni”. A notebook kijelzőjére tapadva lestem a meteorológiát… A Forma-1 versenyeken legalább annyit látnak a csapatoknál, hogy hány perc múlva várható gyenge eső…

Magdit próbáltam nyugtatgatni, hogy „éppen el fog kerülni”, később a „majd elfújja ez a nagy szél”. Aztán leszakadt az ég, szinte szó szerint. Mintha egy esőerdő kellős közepén lettünk volna az esős évszakban…

Armageddon… ez járt a fejemben. Ekkora vihart régen láttam… Már csak abban bíztunk csendben üldögélve, hogy talán alábbhagy, mire indulnunk kell.

Nem tudom, ki imádkozott ennyire, de hogy a Dómhoz érve már csak pár cseppett kaptunk az égiektől, az biztos. (Ezúton is köszönet érte!) A szertartás utáni sétálgatós fotózáson meg már sütött a nap.

Magdi, Marci! Ennyire magával ragadó boldogságot, szerelmet már rég nem láttam; ahogy egymásra néztetek, az a gyengédség, az a báj… Nagyon megkapó volt, köszönöm, hogy részese lehettem!